Ismered
azt az érzést, mikor rájössz, hogy valaki, vagy valami iszonyúan hiányzik, és
nem teljes az életed, mert nem
kaphatod meg azt, amire úgy istenigazában vágysz, nem kaphatod meg azt,
amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég,
mert a vágy szélviharként tombol benned? Utálod ezt a kicseszett
világot, amiért ilyen sorsot juttatod osztályrészül neked,
káromlod magadban Istent, s ezért bűntudatod van, mert tudod, ennyit sem
érdemelsz, amennyit kaptál, mégis többre vágysz, valami
olyasvalamire, ami távol van, elérhetetlen. Elkeseredsz, nem
bírnál tükörbe nézni most, mert elborít a
szégyen, utálod magad, mert belédhasít, hogy az egész
eddigi életed egy pontosan felépített, muvészien
kimunkált rohadt nagy önámítás. Egy könnycsepp elindul
a szemedből, lepereg az arcodon, s mikor megérzed sós
ízét, a rettegés olyannyira elborít, hogy nem bírod
tovább, felpattansz, kiugrasz ágyadból, szitkozódva elkezded
róni a végeláthatatlan köröket a szobádban, csak
mégy, közben törni, zúzni szeretnél, nekimenni ennek az
átkozott szar világnak, megküzdeni vele, harcolni. De nincs
esélyed. Tulajdonképpen semmid nincs. Csak a fájdalom, és a
hiány. A hiány. Az fáj.